Az utóbbi időben megtanultam semmit tenni. Nem az én műfajom ugyan, de mégis. Fütyörészek (édesapám szerint undorító szokás, ha egy nő fütyül, és rendszerint “Jancsó Miklósan” leüvölt) ülök, gondolkodni meg nincs kedvem. Iszok a többiekkel bort az elmés beszélgetéseink közben, sört a buliban, és unikumot persze. Aztán megint sör, unikum. Tántorgok éjszaka. Haza. Egyedül vagyok. Alira várok. Már egy ideje. Vízum kérelmet beadta. Várok. Kevesebbet beszélünk. Dolgozom, nem tudunk sűrűn beszélni. Elmúlik?
Unikum, sör, koncert. “Szia István vagyok..”Kellemesen beszélgetünk, nevetünk. Smárolunk.
Nincs.
Unikum, sör, koncert. “Szia, Csaba vagyok…” Kellemesen beszélgetünk, nevetünk, smárolunk.
Nincs lelkiismeret furdalásom.
Izgalmas a férfi társaság. Hiányzik az intimitás. Többet kellene randiznunk. Ölelnünk, érintenünk egymást.
Ha nem tud jönni, nincs értelme ennek a kapcsolatnak. Ráhangolódtam erre a szakítós érzésre. Aztán egyszer csak meglep. Virágcsokor, maci, csoki küldemény. Kedves gesztus. Újból beszélünk többet. Nevetünk. De nincs itt.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: