whatsapp

Nem ismerem, sosem láttam őt. Jó érzés. Kíváncsivá tesz. Várom, hogy pittyegjen a telefonon az a hang. Tudom, hogy ő az. Megmosolyogtatnak az emoticonjai. Röhejes. Mintha érezném őt. Mintha mindent tudnék róla. Három hónapja minden nap whatsupon, illetve heti rendszerességgel skypon kommunikálunk. Ennek oka egyszerűen az, hogy nem Magyarországon él. Hogy is kezdődött…

A nyár remek topic. Ki merre van, mivel, kivel tölti szabad idejét. Őszintén szólva én tartok a rendkívül személyes információk megosztásától. Úgy érzem, valahogy mégis sikerül megismertetnem magam vele. Üzeneteken keresztüli stílus, humor az, ami szerintem nyomot hagy bennünk. Eleinte napi max öt mondatot whatsapoltunk. Nem tartottam őt komolynak, hiszen nincs itt. Mindig csak az aktuális kedvem szerint reagáltam neki (ami bevallom általában az esti órákban pozitív lecsengéssel bírt köszönhetően a balatoni borfesztiváloknak). Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy henyélés közepette a Balaton parton egyre gyakrabban nézegetem a telefonom.  “Mi van már, valakit nagyon vársz?” -kérdezték a többiek. Aztán úgy voltam vele, hogy elmondom nekik mi a szitu. Nyilván nem repdestek az örömtől, inkább kifiguráztak… Szép képeket küldött magáról, különböző helyekről. Leginkább állatokkal közelit. Gondoltam magamban nagyon ügyes, hiszen újabb beszéd témáknak enged teret. Egyre bátrabb lettem, én is elküldtem magamról az első képet. Fehérborral teli borospohár a lemenő napban. Elképesztően művészi lett, csak épp én nem vagyok a képen. Remek fogattatásban részesültem, imádta a “tehetségem” , és szépen folytattuk az írogatást. Balatonról áradoztam neki, ő a tengerről és az úszás öröméről. Szép embernek látszik. Az orrom alá dörgöli a mai napig, hogy miért nem találkoztam vele, mikor itt volt….Ő Ali.